Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Nemrám túra

Nem rám? Dehogyisnem! Rám is, meg arra a 10 elszántra is, aki rajtam kívül elment a találkahelyre. Csak Rád nem, aki otthon maradtál. Szóval mindannyiunkra esett az eső. Nem olyan nagyon, mint amilyen kitartóan. Induláskor még abban reménykedtem, hogy úgysem lesz ott senki a busznál, s mehetek haza. Mikor leszálltam Szentendrén a hévről, s a buszok irányába néztem, láttam, hogy szállnak már föl emberek a buszra, s lám, 3 túratárs is volt ott. :-( Én is megvettem a jegyet, s fölszálltam. Egy Kép  órás út után megérkeztünk Dömös posta megállóhoz.

Itt Misi összeszámolt minket, s kiderült, 11-en vagyunk.           Mehetünk focizni! Mindenki előszedte esőkabátját, kamásliját, s nekiindultunk a hegynek. Misi fölkészített minket, hogy sokat kell fölfelé menni (600!m), de ez nem riasztott minket. Már az első kanyar után próbatétel: létrán kell átmászni. Ami rendes körülmények között nem olyan rossz dolog, de most esett az eső, minden sáros, s a létra fokai csúsznak. De nekünk ez sem volt akadály! Útközben Jani segített a természetnek, hogy az esővíz le tudjon folyni. Kép

Egy gyönyörű rét mellett mentünk el, hívogató padokkal, asztalokkal. Megemlékeztünk róla, hogy milyen szép is lenne itt egy kicsit megpihenni!

Hopp, egy újabb létra! De nini! Nemcsak mi vagyunk ilyen "őrültek"! A létra túloldalán két ember áll. Megkérdeztem az egyiktől, honnan jönnek. Hát azzal a busszal jöttek, amivel mi, csak ők egy kicsit fürgébben indultak útnak. Oldalra néztem, s a fának támasztva két mankót láttam. Kérdeztem, hogy ez igazi, vagy csak bot helyett van? Kiderült, hogy az egyiküknek hiányzik a fél lába. Ők még pihentek egy kicsit, mi tovább indultunk.

Rövidesen egy tarvágáshoz értünk, meredek hegyoldalon. Boldogságunk nem ismert határokat, mikor rájöttünk, milyen szerencsénk van, hogy ilyen idő van, s nem 25 fok, szikrázó napsütéssel, hisz mennyit szenvednénk, Kép     izzadnánk ezen a forró emelkedőn, ahol semmi árnyék.

 Újabb esőemberek jönnek. Ők is vidáman üdvözölnek        minket. Mi azért már egy kicsit szeretnénk célhoz érni. Mennyi van még hátra? kérdeztem. -Ó, már nem sok, hisz mi nem egészen egy órája indultunk Dobogókőről. - válaszolta egyikük készségesen. Szívemhez kaptam. - Még ilyen sok??? Szegény meg akart vígasztalni, ezért gyorsan hozzátette: - De mi nagyon siettünk ám! (Nem lettem sokkal boldogabb, csak vidámabb)

Misi rendületlenül ment elöl. Mi pedig ugyanolyan rendületlenül követtük. Útközben két oldalt rengeteg virág kínálta magát megcsodálni. Odvas keltike, hunyor, sőt még néhány tő elkésett kis hóvirág is bólogatott felénk. Már úgy éreztem, majdnem közel vagyunk, hisz olyan régóta megyünk! Ekkor egy kedves fiatalembert kérdeztem meg - én csacska! - mennyi időre van ide a tető? Nagyon pontos választ akart adni, ezért elővette telefonját, s azon valamit megnézett. Így született meg a válasz: kb. 45 perc....

Ezek után úgy döntöttünk, mi mostantól csak Misire hallgatunk. Ő mondja meg a "tutit". Kár volt... Azt mondta, még fél óra, de akkor aztán menni kell! Jaj!!

Mentünk, s egyszercsak hirtelen megérkeztünk! Végre! Bementünk a túristaházba, levettük vizes, átázott esőkabátainkat, ettünk finom forró levest, forralt bort, almás pitét. Nagyon jó volt! Nagyon jól éreztük magunkat. És nagyon büszkék is voltunk magunkra, mert 3 és fél órát mentünk szinte folyamatosan. Csak Misi jóvoltából álltunk meg egy-egy szusszanásnyira.

Még egy kedves színfoltot tartogatott számunkra ez a nap! A fiúk húsvét hétfőt tartottak! :-) Így legalább nemcsak a természet locsolt minket meg, hanem a fiúk is. Most már biztos, hogy nem hervadunk el egy darabig.

14:55-kor indult a busz hetünkkel. Négyen az előző busszal mentek le egy órával korábban. Kedves Misi! Reméljük még sok szép túrára viszel minket!