Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép   

Mit adtunk neked Uram, neked, kit szeretnünk  s imádnunk kellett volna!  

Eljöttél, s barlangba szorultál...

körülnéztél, s Egyiptomba futottál...

álruhában járó, faragó ács voltál...

Egyszer indultunk eléd pálmaágakkal, s Te sírtál...

Egyszer bíztad magad ránk, s mi Barabást választottuk...

Egyszer akartunk koszorút kötni Neked, s azt is tövisbôl kötöttük...

Egy arcképedet vettük, s az ,,ecce homo'' arca maradt ránk...

Egyszer tűnt fel, hogy anyád is van, s íme, ,,fájdalmas anya'' lett belôle...

Egyszer kértél inni, s ecetet nyújtottunk Neked...

Ó, ki hitte volna, hogy ez legyen közöttünk a sorsod, hogy ilyen legyen az utad?

S most itt függsz, mint megfagyott imádság, mint megkövült kiáltó szó. Kitárt karokkal és elnyílt ajakkal kiáltasz irgalomért...

Sok helyen imádkoztál, de az ezen a hegyen végzett imád az örök ,,interpelláció'' kiáltása.

A végtelen nagy Isten bús haragjának éjjelében megfagyott ajkadon a fohász. Nagy, szent az az Úr, aki a saját fiának sem kegyelmezett! Mily rémséges fölségben hirdeti ezt a kereszt!

Emberek, féljétek az Istent, és szeressétek Krisztust! -- ezt kiáltja Ő felétek, kiáltja a végkimerülésig... Ó, ha valamikor, hát ma halljátok meg szavát, kíméljétek és becsüljétek meg lelketeket!

Prohászka Ottokár püspök