Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Kárpátalja

2011.08.08

 

 ...

Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja...

Petőfi így vélekedett a Kárpátokról, s mi most megnéztük, milyen is az a hely, amit ő annyira nem szeretett, hogy versbe is foglalta.

1. nap, utazás

Július 30-án reggel 6-kor már mind a 19-en ott voltunk a megbeszélt helyen, s 5 percen belül útnak is indultunk a szép, tágas busszal, Tibor vezetésével. A határhoz közeledve egyre szomorúbbra fordult az idő, de mi bizakodóak és jókedvűek voltunk. Útközben két rövidebb pihenőt tartottunk, részben miattunk, részben Tibor kötelező pihenője miatt.

Fél 11-után érkeztünk Beregsurányba, a határhoz. Itt a kedves, vendégszerető ukrán határőrbarátaink szívélyesen fogadtak (bár az arcuk, tekintetük elég zord volt) minket, ami abból is látszott, hogy alig akartak tovább engedni. Több mint másfél óráig "élvezhettük" társaságukat, mire tovább mehettünk.

Beregszászba 3/4 1-re értünk, a pénzváltónknak sajnos már híre-hamva sem volt. Várakozás közben megnéztük gyorsan a szép kis szobrot, ami valószínűleg az ifjú házasoknak kedvelt helye, mert egy ifjú pár esküvő után idejött a násznéppel fényképezkedni.

Tiszaújlaknál megnéztük a Turul emlékművet, Feketeardóban fölvettük tolmácsunkat, Vitát. (Viktóriát)

Utunk hosszan vezetett a hihetetlenül szép, hatalmas hegyekkel határolt Tisza völgyében, s számunkra egyelőre még ismeretlen településeken keresztül gurult a buszunk.

Magyar idő szerint 17 órára érkeztünk Rahóra, a szállásunkra. Itt szállásadónk, Emmuska már várt minket egy kupicákkal megrakott tálcával. A kupicákban pedig a kitűnő áfonya-pálinka! Gyors szállásfoglalás után elsétáltunk a Tisza mentén kicsit fölfelé, a magyar kápolnáig. Itt le tudtunk menni a Tiszához, ahol rengeteg szép kavicsot találhattunk. Kedves pécsi túratársunk, Ági hozott is egy szép nagy példányt haza.

Este 7-kor vacsora várt minket a szépen megterített asztalnál: „falugyűlés” leves, utána pörkölt „ugrálós” tésztával, uborkával, előtte áfonya-pálinkával. Hangulatunk egyre emelkedett. A következő „kör” után még jobban emelkedett, aztán már mindenki vidám lett, de így sem tudtuk eldönteni, mi van az üveg címkéjén: egy táncoló kozák pipával, egy öreg muzsik pipával vagy netalán egy kendős, még kétszemű kalóz a hajó orrában. (remélem, ezek alapján már az is el tudja képzelni, mi lehetett a címkén, aki nem volt velünk)

Vacsora után, aki még nem volt elég fáradt, egy kis sétára indult a városban, át a lengő hídon, teljes sötétségben. Az úton egy-két (vagy több) vízzel teli gödör várta a gyanútlan sétálókat. De végül mindenki épségben visszaérkezett.

2. nap, folklorisztikus élmény

Esős, szomorú reggelre ébredtünk. De a kedvünk vidám volt, már csak azért is, mert 8 órakor Emmuska bőséges reggelivel várt már minket. Lekvár, sajt, felvágott, mentatea. Mint később megtudtuk, a tea alapját szárított feketeribizliből és egyéb gyógynövényekből készítette, s utólag tett bele friss mentát.

Fél 10-kor kezdődött a magyar nyelvű mise a kápolnában, amit Sándor atya mutatott be. A mise közben a lányok kórusa ukrán gitáros éneket is adott elő. Valóban folklorisztikus élmény volt. A kápolna különlegessége (elsősorban a mi számunkra), hogy az oltárkép Darabán János
(Emmuska bátyja, azonkívül Ukrajna Medvéje, a Magar Kultúra lovagja, egykori síbajnok, síoktató, festőművész) munkája.

Mise után, dacolva a szemerkélő esővel, elsétáltunk a két Tisza összefolyásához. Hihetetlen volt, mennyire más színű a két folyó, a Fehér és a Fekete Tisza. A sok eső miatt sebesen közeledtek a találkozási helyhez, s fodrozó habokat keltve feszültek egymásnak, s lettek ketten eggyé, a Szőke Tiszává. Miután kigyönyörködtük magunkat, átmentünk a hídon, s visszafelé elsétáltunk a város központjába. Itt megláthattuk, hogy mennyit fejlődött az elmúlt 6 év alatt (többen itt jártunk már 6 évvel ezelőtt is). A téren megnéztük a római és görög katolikus templomot. A tér egyik végén egy bóling klub falán a város díszpolgárainak fényképét nézegetve fölfedezhettük Darabán János  fényképét is. János és Emmuska nagyon sokat tesznek az itteni magyarságért, mind a ketten a Magyar Kultúra Lovagrend tagjai.

A tér másik végén, az önkormányzat épületében az előadóterem falán János képei láthatók. Itt kellemesen ücsörögtünk, nem áztunk! Élveztük a képeken megjelenített tájak, hegyek hangulatát, s reménykedtünk, hogy néhány helyen személyesen is gyönyörködhetünk a vadregényes környezetben.

Kettő körül hazaértünk, ahol már várt minket a finom ebéd: csontleves cérnatésztával, krumpli cigánypecsenyével, káposztasalátával. Ebéd után nem törődtünk az idővel, elszántan nekivágtunk, hogy meghódítsuk a szomszédos meredélyt, az Árnyék dombot. Újból kis "szívetmelengető" történet: Az Árnyék domb nevet D. János adta a hegynek, s az ő javaslatára jegyezték be. A névadás alapja pedig az, hogy télen, amikor a nap alacsonyan kel, délelőtt a domb árnyékot vet a kanyargós Tisza mentén elterülő Rahóra, különös hangulatot adva a téli reggeleknek. Útközben egy bácsi rámutatott a mögöttünk (nyugatról) tornyosuló fellegekre, és tört magyarsággal arra kért minket, hogy mondjuk meg a "hazaiaknak", ne küldjenek már több ilyent, mert elegük van az esőből. Lassan baktattunk fölfelé, egyre meredekebben. Útközben találkoztunk legelésző tehenekkel és kecskékkel ("akikről" utóbb kiderült, nem is kecskék, hanem juhok). Elképedtünk, hogy nem elég, hogy itt járnak emberek, mert terelik, őrzik állataikat, de még le is kaszálják ezen a meredek hegyoldalon a füvet, s szép, szabályos boglyákba rendezik. Ahol még nem kaszálták le a domboldalt, rengeteg, színpompás virágban gyönyörködhettünk. Találkoztunk a jellegzetes magyar virággal, a tárniccsal és a hamarosan nyíló bábakaláccsal is. Érdemes volt szenvedni a meredek hegyoldalon és dacolni az időjárással, mert a csúcsra érve csúcslátványban volt részünk. Az idő egyre derültebb lett, így a kilátásaink is egyre jobbak lettek. Gyönyörű rálátásunk volt a Tiszára, az alattunk elterülő városra, Rahóra, ahol fölfedezhettük szálláshelyünket is. A távolban megcsillantak az időnként előbújó nap sugaraiban a görög templomok színes kupolái. Különös látványt nyújtottak a környező hegyek a völgyekbe bekúszó felhőfoszlányokkal. A jövőnkre nézve biztató és szép volt az égen vonuló felhők árny-fény játéka a szemközti hegyoldalakon. Lassan visszaindultunk. Az időjárás is egyre kedvezőbb volt, a nagy sötét fellegek elkerülték az Árnyék dombot. Visszafelé megint találkoztunk a tehénkékkel meg a „kecskékkel”. Az egyik tehén kötele beakadt egy drótba, szinte földhöz szegezte szegény fejét. B. János és G. Gyuri megsajnálták, leoldották a kötelet a nyakáról és kibogozták a drótból. De a kedves ukrán Riska örült a váratlanul rászakadt szabadságnak, és esze ágában sem volt visszajönni a kötél végére. Tehénke békésen legelészett, Gyuri utána, s éppen, mikor elkapta volna, egy kecses oldallépéssel kicsit följebb került a hegyoldalon. Gyurival többször megismételték ezt a kis „táncjátékot”, mire Gyuri úgy gondolta, nem kergeti még messzebbre a jószágot. János sietett előre, hogy minél előbb „bevallja” tettüket D. Jánosnak, hátha tud valamit tenni. D. János teljes nyugalommal kijelentette, semmi baj, majd összedobja a társaság a tehén árát. Aztán látva Jani kétségbe esett arcát, megvigasztalta, hogy a tehén este magától is hazatalál.
Este 7-kor megint nagyon finom vacsora várt minket. Utána néhányan sétálni mentek, mások olvastak vagy játszottak.


3. nap, gödörtúra


Szakadó esőre ébredtünk. Nándi szomorú szívvel mondta, hogy Bukovelt elmosta az eső, de megígérte, hogy egyik nap biztosan elmegyünk oda. Az esőnapi programunk így két görögkatolikus fatemplom megtekintése Középapsán és Alsóapsán, hazafelé Aknaszlatina.
Reggel időben útnak indultunk a Tisza mentén. Jó tempóban gurultunk lefelé, és gyönyörködtünk a környező tájban, a szűk völgyben kanyargó folyóban. A Tisza ugyan lefelé folyik, de az autóút egy darabon fölfelé visz. És itt volt a baj! A busz leállt. Mint kiderült, beázott az elektronikája. Semmi baj, megvárjuk, míg megszárad. Így is lett, rövidesen újra róhattuk a kilométereket. Egészen addig, míg egy zord határőrhölgy utunkat nem állta. Szerencsére Vita el tudta magyarázni, hogy kik vagyunk és mit akarunk. Ez egy katonai ellenőrző pont, mert innentől kezdve jó hosszan az ukrán-román határon visz az út. Középapsához közeledve elámultunk a látványon. Minden felé az út két oldalán, sőt néha messze az úttól, a pusztaság közepén félkész és kész állapotú többszintes csodapaloták álltak. Boltívekkel, tornyokkal, bástyákkal gazdagon díszített épületek ezek, ugyancsak agyondíszített masszív kerítésekkel körbevéve. Egyes házak annyira közel épültek egymáshoz, hogy ember nem fér közéjük. Ez a festésen is meglátszott. A homlokzat és az egyik oldal „szép” lilára festve, a másik ház felőli oldal viszont csak addig lila, amíg egy kéz beér.
No, megérkeztünk Középapsára. Itt a templomba nem tudtunk bemenni, csak az ablakon kukucskálhattunk be. B. Kati útikönyve szerint ez a templom nem is annyira érdekes. Inkább az alsóapsai. Na, jó. De merre is kell menni? Vita megkérdezett egy öreg nénit, aki éppen tehénkéjét kísérte a csodapaloták között. Ő megmutatott egy rövid utat. Mi pedig elindultunk rajta. Na, azt nem kellett volna! A csodapaloták gazdái minden pénzüket a házukba ölték, így nem maradt pénz az utak kijavítására. Gödör-gödör hátán. Ráadásul csak saccolni lehetett, hogy melyik gödör mekkora, mert mindegyik teli volt vízzel, merthogy az eső csak esett. Ha nem is nagyon, de arra elegendő, hogy a gödrökben a vízszintet megtartsa. Hála Tibor ügyességének, gondosságának, egész jól szlalomoztunk a gödrök között. És akkor jött a tenger! Többen ki is szálltak, hogy megnézzék, milyen mély, merre lehet átmenni rajta. Tibor lassan beeresztette a busz elejét. Éppen nem akadt fönn. Gurultunk tovább. Az eleje már kezdett kifelé tartani, mikor megérkezett volna a hátulja a gödör mélyére, s fönn is akadt kicsit. No, vissza. A kint állók útszéli köveket dobáltak a vízbe kis segítségként. Mi, akik fönn voltunk a buszban, már kezdtünk gondolkozni, hogy Emmuskától kapott tízórainkat hogy is lehetne több napra beosztani, mert pont itt közel s távol nem volt ház. Ember meg végképp nem járt erre. Aztán egyszercsak meglódult a busz, s kiemelkedett a hátulja is!!! Háromszoros hurrá kedves, ügyes sofőrünknek!!! Innentől kezdve már gyerekjátéknak tűnt a sok kis gödör.
Alsóapsára így épségben eljutottunk, de ez volt a legnagyobb sikerünk, mert a templomba megint csak nem tudtunk bemenni. Megint a kukucska módszert vettük elő. Az eső szemerkélt, éppen csak annyira, hogy ne legyen jó túl hosszú ideig fedél nélkül lenni. Szerencsére a templom falánál, a tető alatt volt két pad, itt el tudtuk fogyasztani a szendvicset és Emmuska almáslekvárjával töltött palacsintát.
A következő állomásunk Aknaszlatina volt. Aknaszlatinán sóbánya volt valamikor, és egy sós vizű tó. A bánya megszűnt, és néhány évvel ezelőtt a tó alatt „kilyukadt” a föld, s a vizet elnyelte a mély. Viszont a sós vizű tó kedvelt pihenőhely volt, ezért most újra megpróbálják a „lehetetlent”. A bányától vásárolt vizet szivattyúkon fölhozzák egy kis tóba, így biztosítva megint a 34%-os sótartalmú vizet. Bungalókat, kiszolgáló épületeket létesítettek a parton. Hátha sikerül nekik föllendíteni újra az idegenforgalmat. A településen szintén sok-sok új építésű, többszintes ház van, egyelőre többségében üresen.
Délután 5-re értünk haza, 6-kor vacsora, sült csirke, előtte borscs. Vacsora után a szokásos program: séta, játék, olvasás.


4. nap, víz esés vagy vízesés


Hurrá! Ma nem víz esés lesz, hanem vízesés!!! Megyünk Jeremcsébe.
A bőséges reggeli után 9-kor elindultunk buszunkkal. A mai napon D. János is elkísért minket. A Fekete Tisza mentén haladtunk fölfelé gyönyörű, vadregényes tájakon. Lépten nyomon kis, útszéli imahelyekkel találkoztunk. Ezek olyanok, mint Magyarországon az útszéli feszületek, azzal a különbséggel, hogy itt ezek fedettek, egy kis oltár is van többnyire. A görög imahelyek hihetetlenül díszesek, kupolás tetőkkel, amiknek csillogása messziről látszik. Ezen az úton is elképesztő volt látni a meredek hegyoldalakon a szépen lekaszált legelőket, teheneket és a rendezett boglyákat.
A Tiszán lengő hidak és vas- illetve betonhidak kötötték össze a két partot. D. János elmesélte, hogy 1944-ben az összes hidat fel akarták robbantani, egy kivételével sikerült is, ami azért menekült meg, mert 13-14 éves gyerekek annak a gyújtózsinórját elvágták.
Körösmezőnél elhagytuk a Tiszát, az eső pedig eleredt.   Egy patak mentén mentünk fölfelé. Ezek a patakok a Petroszról és a környező hegyekről gyűjti össze vizet. Rövidesen elértük a Tatárhágót, de annyira esett az eső, hogy nem szálltunk ki. Nemsokára egy szép, egy éve épült új úton haladtunk tovább a régi magyar-galíciai határ mentén. Egy őrbódénál megállítottak minket. Csak útdíj ellenében engedtek tovább, mert ez az út a síelőknek épült, mi pedig most nem síelni jöttünk.
Néhány km utazás után megérkeztünk Bukovelbe. Nem sokkal előbb sárfelhordásos szakaszon kellett átjönnünk, ezért Bukovelben a busz kerekeit lemosták. (hm…) Itt már nem esett az eső, kisütött a nap. Bukovelt hegyek veszik körül, ezt kihasználva szinte minden hegyoldalra egy-két sípályát építettek hozzájuk tartozó sífelvonóval együtt. A hatalmas területen kis kolibák, szállodák, óriási parkolóház látható. Egy felvonó most is működött, hogy a turistákat fölvigye az egyik hegytetőre. Mi is fölmentünk. Az idő kegyes volt hozzánk, a szép napsütésben messzire láthattunk. A tetőn tettünk egy kis sétát, majd a Panoráma kávézó-étteremben ittunk kávét, s gyönyörködtünk a kilátásban. Nagy örömünkre magyar fiatalokkal is találkoztunk. Két testvér az amerikai születésű unokatestvérüket hozták el ide. Aminek külön örültünk, hogy az amerikai fiatal is éppen olyan szépen beszélt magyarul, mint akármelyikünk.
3/4 1-kor indultunk tovább, Jeremcsébe. Nemsokára megérkeztünk, megettük kis szendvicseinket, s Emmuska áfonyás sütijét! A vízesés látványa lélegzetelállító. Érezni (hallani) a víz hihetetlen erejét, ahogy tombolva, hatalmas habokat keltve zúg le a köveken. Sajnos nem
volt itt sok időnk, pedig még sok-sok percet el tudtunk volna tölteni egyrészt a habokat figyelve, másrészt az itt található bazársorokban bámészkodva, böngészve. De fájdalom, indulni kellett vissza. Hazafelé megálltunk az I. világháborús emlékműnél és katonai temetőnél a Prut mellett. A temetőben a Galíciában-Bukovinában elesett magyar honvédek nyugszanak. Nemzeti színű szalagot és mécsest helyeztünk el, elénekeltük a Himnuszt.
A Tatár-hágón már remek idő volt, kiszálltunk, megnéztük az egykori magyar-lengyel határt jelző követ, határőrbódét.
Visszafelé megálltunk Szvidovecnél, ahol a világháborúban elesett katonák templomában megnézhettük a D. János által festett Mária-oltárképet. Később megálltunk a Trufanyec vízesésnél, Tiszaborkúton egy kis gyaloglás után borvizet is „vételeztünk”. Végül jó időben értünk haza, 7-kor tudtunk vacsorázni, utána akinek még kedve volt, sétálni ment, bár úgy tudom, egyesek inkább többet ültek egy bizonyos helyen a Tisza fölé nyúló sörözőben, mint mentek


5. nap, fedőneve: Zsuzsi


Napsütéses reggelre ébredtünk. Minden jel arra mutatott, hogy szép időnk lesz a Fekete Tisza forrásánál. Bár Tibor nagyon ügyesen navigálja buszát a göröngyös utakon, azért most Körösmezőnél kiszálltunk, s egy kisbuszba, úgy is mondhathám, fakaruszba- ami teherautóra szerelt utasfülkével rendelkezik- szálltunk mi turisták és a bödönben az ebédünk, a paprikás krumpli. Vita a sofőr mellé, Zsuzsi és Lala egy-egy pótülésre (két ülés között egy deszkalap) került. Zsuzsi ülése nem volt teljesen jó méret, így egy-egy nagyobb huppanónál mindig földre került. Mivel 3 esést „engedélyeztek” a többiek Zsuzsinak, ezért a 3. után új helyet kellett keresni neki. Közben Nándinak az is eszébe jutott, hogy ha Körösmezőn a buszban hagytuk a kanalainkat, kézzel kell megennünk a paprikás krumplit. Szerencsére D. János és Marina festeni készültek a Tisza partjára, ezért egy darabig követtek minket kocsival. Nándi telefonos segítségkérésére visszafordultak és elhozták evőeszközeinket. Közben Zsuzsinak is megtaláltuk a megfelelő helyet: a paprikás krumplis bödön tetején. Ő lett a fedő, kinek neve Zsuzsi.   Később ezt a címet Nándi „megirigyelte”, s elhódította Zsuzsi pozícióját. Emlékezve alsóapsai gödörkalandunkra, csodálkoztunk, miért is nem Tiborral és a nagy busszal jöttünk. No, erre a kérdésre hamarosan választ kaptunk. Beértünk az erdőbe, és rögtön rájöttünk, hogy eddig autópálya minőségű úton jártunk. Az erdőben ugyanis kő kő hátán, szűk, kerekek által gödrösre vájt út vezetett fölfelé kacskaringós úton. A kis busz jobbra-balra dőlt, előre-hátra billegett, mi pedig pattogtunk az üléseken. Mivel szerencsére senkinek nem történt komoly baja, nevetésünknek semmi nem szabott határt. Csak arra vigyáztunk, hogy a nyelvünket el ne harapjuk, mert Imre bácsi szerint az nagy-nagy baj lenne.
Egyszercsak megállt a busz. Megérkeztünk. Ide fogunk visszajönni, nem kell semmit vinni. Rövid emelkedő után megérkeztünk a Forráshoz! Szép kis esőbeállót építettek a forrás két oldalára, több emléktábla is jelzi, hogy ez a Fekete Tisza forrása. Ittunk és emlékeztünk: Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza. A Forrás fölött, mellett a nemzetek közötti megbékélést is hirdető öt táblát (magyar, ukrán, lengyel, szlovák és román) is találtunk, amelyet az EU jelképével is díszítettek.
Rövidesen tovább mentünk, megnéztük Tisza Lajos emlékművét- amit szintén rendbe tettek, a forrással együtt a szegedi és pécsi természetjárók közreműködésével
-, s közben rengeteget áfonyáztunk. Sajnos megint tovább kellett indulnunk, pedig ezen a réten még sok időt eltöltöttem volna. Béke, csönd és nyugalom.
Ahogy mentünk a kisbusz felé, egy csoporttal találkoztunk, akikről kiderült, szintén magyarok. Jó volt velük beszélni pár szót.
A kisbusznál Vita már elővette a bödönt, s mindenki kapott a remek paprikás krumpliból, amiben a kolbász mellett sárgarépa is volt. Mindenki degeszre ehette magát. Tartottunk a visszafelé úttól (kajailag), de minden baj nélkül, megtörve bár, de fogyva nem, hazaérkeztünk.


6. nap, ma mi lesz a süti?


Tegnap azért néhányunkat jól összerázott a busz, ezért B. Évi, Judit, Sarolta és Tibor nem vállalkozott az újabb teherautózással összekötött csúcsmászásra. Így viszont a többiek (17-en) fölfértünk egy teherautóra. Ez már igazi teherautó volt, a platóján két oldalt és elöl egy-egy lócával. De a padlón és az oldalfalakon szőnyeg. Vezetőnk elhozta unokáját is, ő egy kicsit tudott magyarul. Bepakoltuk az ebédre valónkat, s láttuk, hogy most nincs süti. Ági meg is kérdezte, mikor elindultunk, hogy ma mi lesz a süti? Lala rávágta: Szalonnasüti!   A teherautóra ugyanis nyársakat, szalonnát, kolbászt, pálinkát, kenyeret, paprikát, paradicsomot, uborkát, tüzifát pakoltunk. Nekivágtunk az útnak. Kivételesen a Fehér Tisza mentén indultunk, aztán eltértünk és a Bogdáni patak völgyében vezetett utunk 2,5 órán keresztül. Az út a tegnapihoz hasonlóan rázós volt, csak még sokkal vadabb tájakon, szűk völgyben, hajtűkanyarokkal tűzdelt szerpentinen mentünk a pihenőházhoz, 1493 m-es magasságba. A kocsiban a vidámság volt az úr. Minden zökkenő, minden billenés egy-egy alkalom a kacagásra és a bevert derekak, fejek simogatására. Végül megérkeztünk. A ház egy hatalmas mezőn áll. Ahogy megérkeztünk, minden irányból szállingózni kezdtek a tehenek felénk, hátha kaphatnának valami kis kaját. Annyira merészek voltak, hogy az egyik még Nándi zsákjába is bekukkantott. Aztán a teherautó vezetője és az unokája nekiindult egy hegynek. Mi utánuk, bár ez még nem a Petrosz volt. Nagyon meredeken mentünk boróka és áfonya bokrok között. Azt sem tudtuk, honnan, mit kóstolgassunk. Mentünk, mentünk, egyszercsak megláttuk a messzeségben a Petrosz tetején a kis házikót. Jaj, de jó! Már nem is nagyon néztünk föl, csak kapaszkodtunk a hegygerincen, s gyönyörködtünk a mélyben elénk táruló világban. Mintha elvágták volna a hegyeket, körös körben egy út vezet, amin teherautóval vagy biciklivel is körbe lehet menni. Aztán kis biztatásként, erőgyűjtés céljából újból megkerestük a kis házat, ami már bizonyára már jóval közelebb lesz (reméltük). De jaj!!!!! Hol van a kis ház? Újabb csúcs van előttünk, s az bizony nem a Petrosz.  Bizakodva mentünk tovább, hogy nem baj, ez után már biztosan az igazi csúcs lesz előttünk. Bizony még vagy két ilyen „köztes” csúcsot meg kellett hódítanunk, mire megtaláltuk az igazit. Na, ott volt aztán igazán nehéz. A nap forrón tűzött, hatalmas kövek nehezítették a járást, s egyre meredekebb volt az út. De egyszer mindennek vége van, így a mi szenvedésünknek is vége lett, csúcsra értünk. Mondhatom, csúcsérzés volt. Mihelyst újra levegőhöz jutottunk, már élveztük, hogy ott vagyunk 2020 m magasan, s feledtük a sok keservet. Igen, érdemes volt, s ha alkalom adódna, újra fölmennék, mert fönt lenni majdnem a világ tetején, leírhatatlan, nagyszerű érzés. A csúcson, amit mi kis háznak néztünk, egy kápolna volt, mellette kereszttel. A kápolnába belecsapott a villám, félig leégett, a keresztet kidöntötte a jég. Szemben láttuk a Hoverlát, s örültem, hogy 6 évvel ezelőtt ott is járhattam, a 2064 m magas csúcson. Nagy örömünkre megérkezett néhány fiatal kerékpárral, s kiderült, ők is magyarok. Kölcsönös fényképezések, s már indultunk is lefelé. Vezetőnk egy kicsit lerövidítette az utat, a hegyoldalban lementünk a mezőn keresztül a völgybe az útig. Ez a lemenetel elég kemény volt. Vita, Ági és Jóska közvetlenül a vezető után ment, s miután a vezető felrúgott egy darázsfészket, őket néhány dühös jószág „kezelésbe” vette. Szegény Ági keze cipóra dagadt.
A kis háznál már várt minket a tűz, nyársra tűztük a kolbászt, szalonnát, megsütöttük, megettük. Ittunk vodkát, vizet. Hazafelé már ismerős gödrökön, kanyarokon mentünk, pattogtunk jobbra-balra. Annyira megszoktuk már a kanyarokat, hogy János útközben cserélte át a rövid nadrágját hosszúra. Na, persze több sem kellett nekünk, s már nem csak a kanyargós út miatt dülöngéltünk, hanem a nevetéstől is. Úton hazafelé megálltunk egy borvizes forrásnál. Megkóstoltuk, de nem olyan volt, mint a Tisza forrásvize.
Otthon megint finom és kiadós vacsoránk volt. Este eljött D. János és elhozta azt a két képet, amit előző nap ő és Marina festett a Tisza partján.


7. nap, a szerelem hatalma


Ma sikerült kicsit korábban elindulnunk, ami jó is volt, mert nagyon messzire, de nagyon szép helyre akartunk menni. Az idő is kegyes volt, hétágra sütött a nap, meleg volt. A most már jól ismert úton mentünk a Tisza mentén lefelé. A délelőtti napfényben a fáknak, bokroknak megnyúlt az árnyéka, ami különös, sejtelmes hangulatot kölcsönzött a meredek hegyoldalaknak. A szokásos ellenőrző ponton megint simán átjutottunk. 11 óra után beértünk Izába. Itt nagyon sok kosárfonó lakik, s az út mentén szinte minden ház előtt szebbnél szebb fonott árukat láthattunk. Itt kiszálltunk, többen vásároltak is.
Ökörmező után átmentünk a Szinevéri hágón. Alsó Szinevéren még találtunk néhány eredeti hucul házat. Az autó úton néha egy-egy tehén nézett ránk szemrehányón, hogy is merészeltük megzavarni a csöndes legelészésüket. Fél kettőkor megérkeztünk a Szinevéri tóhoz. Itt a parkolóban elkészítettük az ebéd szendvicsünket, aztán elindultunk a patak mentén fölfelé. Még lent megcsodálhattuk a természetes mosógépet, amit a lezúduló víz és egy dézsa „hozott össze”. 20 perces gyaloglás után fölértünk a gyönyörű, romantikus tengerszemhez. A parton B. Évi elmondta a tó legendáját, majd körbe sétáltunk. Megint sajnáltuk, hogy nagyon kevés időnk volt, nem tudtuk kellően kiélvezni a táj megnyugtató szépségét.
Újra vissza a buszba, s 4 órás út után kissé megkésve, de hazaérkeztünk. A vacsora kiváló knédli volt, pörkölttel.


8. nap, Bús düledékeiden Husztnak…


A tegnapi hosszú buszozás a fürgébb lábú fiataloknak elég kimerítő volt, ezért megkérték Emmuska fiát, Eriket, hogy szerezzen nekik egy autót, ami fölviszi őket a Hoverlára. Ez sikerült, így Ági, F. Évi és Zsolt reggel 9-kor útnak indultak. Nem sokkal később mi is elindultunk. Először is elmentünk a Tisza összefolyásához, mert Judit és Zsuzsi még nem látták. Meglepetve láttuk, hogy ma alig van különbség a két folyó között. Aztán irány a huszti vár meghódítására!!! Előtte persze volt még egy-két „kitérőnk”. Először Rahó határában az ökológiai múzeumban tettünk látogatást. Gyönyörű parkban sétáltak néhányan, akik nem jöttek be a házba. Bent D. János vezetett minket. Először is megmutatta azt a néhány festményt, amit ő festett és ajánlott fel a múzeumnak Rahó alapításának 550. évfordulója alkalmából. A múzeumban az egyes tárlókban kitömött állatok, életképek láthatók. János magyarázata nélkül fabatkát sem ért volna, de János olyan szemléletesen mesélte el, amit láttunk, mintha mi is ott lennénk a barlangban a vadászt váró asszonnyal vagy a faúsztató munkásokkal a tutajon.
Következő állomásunk Európa közepe volt. Most végre volt időnk megállni néhány percre fotózkodni. Majd még másfél órai utazás után megérkeztünk Husztra. Leparkolt a busz, megebédeltük a szendvicseinket, majd nekivágtunk az újabb meredeknek. Végül fölértünk a romokhoz. Körbenéztünk, újból megcsodáltuk a magas hegyeket. A városban
szerettük volna megnézni a református és katolikus templomot, de mindkettő zárva volt. Eközben Tibor és Lala vettek két görögdinnyét egy piacon.
Hazafelé megálltunk Técsőn, hogy megnézzük a református templomot. A lelkészre várnunk kellett, mert fürdött. Lala szerint azért, mert sorban állt a fürdőszoba előtt. A templom előtti téren ifjú párok és násznépek ünnepeltek, fényképezkedtek. Várakozás közben megnéztük a téren a világháborús áldozatok emlékművét. Végre bemehettünk a híres templomba. László Károly lelkész ízes magyarsággal mesélte el a templom és egyházközség történetét. A hivatalos történetet az előző linkből olvashattátok el. Ami nincs a történetben, de a lelkész úr nagyon szépen elbeszélte, az az, hogy Técsőn a református egyházközség nagy múltra tekint vissza, volt olyan időszak, hogy a településen mindössze 8 katolikus család élt. De a két felekezet mindig segítette egymást. Amíg a katolikusoknak nem volt temlomuk, a református templomba jártak a hívek misére. Mikor annyira jutottak a katolikusok, hogy már templomot is építhettek, a végén kiderült, harangra már nincs pénzük. Ekkor a reformátusok odaajándékozták egyik közel 2 mázsás harangjukat. A jó viszony napjainkban is tart. Közösen ünneplik a legnagyobb egyházi ünnepeket. A reformátusok karácsonyi ünnepségén részt vesz a katolikus plébános is, majd a katolikus szertartásra elmegy a református lelkész is. A tiszteletes úr nagyon szép szavakkal magyarázta el, hogy ott náluk is, de másutt is az embereket nem a felekezetük szerint kell megkülönböztetni, hanem nemzetük szerint, mert különben elfogy a magyar. Az itteni magyarság megtartására és gyarapítására hozták létre az ökumenikus líceumot és kollégiumot. Készítettünk néhány képet a mennyezet fakazettáiról és az orgonáról, amihez a szükséges pénzt Petrics József gyűjtötte össze, akinek mindkét szülője tüdővészben halt meg, ő meg sem nősült, s halála előtt két héttel adta át az összegyűjtött pénzt az akkori lelkésznek. Nem érte meg az orgona elkészültét.
Otthon babgulyás várt minket. Utána felköszöntöttük a 75 éves Nándit egy hatalmas tortával, és azzal a szépséges kővel, amit Ági talált a Tisza partján, és amit mindannyian aláírtunk. Aztán nagy vidámság közepette pezsgőt bontottunk, s görögdinnyét ettünk, ami kiváló volt, hála Tibor szakértelmének.

9. nap, hazafelé


Hát ez is eljött. Az utolsó reggel. 3/4 8-kor már minden csomag a buszban volt, mi útra készen. Még néhány közös kép, s indulunk. D. János és Marina is eljött elbúcsúzni. János kedves szavakkal búcsúzott, jól esett hallgatni.
Még megálltunk Técső mellett egy Barva áruházban, ahol utolsó hrivnyáinkat is elkölthettük.
Az utolsó „próbatétel” Beregsurányban a határátkelés. Fejenként 500 forintért (annak megfelelő euróért) sikerült 1 óra alatt átlépni a határt. Tibornak hála balesetmentesen, simán érkeztünk haza.
3/4 6-kor kiszállhattunk az Ignotus u-ban.

Köszönjük a szervezést, gondoskodást, sok-sok fáradozást Nándinak!

 

 

 

 

A mappában található képek előnézete Kárpátalja