Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Bükk

2010.07.08

Ismét „kipipálhatunk” egy sort az éves túraprogramból. De milyen pipálás ez!!

Korodi Misi jóvoltából csodálatos (a szó szoros értelmében szinte teljesen felhőtlen) 6 napot töltöttünk a Bükkben. Megpróbálom visszaidézni az elmúlt napokat egy kicsit az én szemüvegemen keresztül.

Már szerdán nagy örömmel készültem, lázasan csomagoltam. Hallgattam az időjárásjelentéseket, s egymás után szedtem vissza a táskámból a pulóvereket, hosszúnadrágokat, amik az eddigi bükki túrákon nagy szolgálatot tettek. Az esőkabátomat azért elvittem. (na, ez az idén fölöslegesnek bizonyult)

És eljött az első nap, a csütörtök. P. Zsuzsával vitt minket Nándi kocsival Bükkszentkeresztre. 9 körül indultunk, fél egyre már a szálláson voltunk. Sietnünk kellett, mert szigorú túravezetőnk 2-re hirdette meg a bemelegítő túrát. Egy gyors levesre azért még volt időnk hagyományosan kedves éttermünkben.

2 óra után pár perccel már együtt volt a csapat. A viszontlátás örömével üdvözöltük a rég nem látott társakat, s befogadó szeretettel köszöntöttük az újonnan jövőket.

Első napi, bemelegítő túránk egy körséta volt Bükkszentkereszttől délre, a Boldogasszony kövéhez. A Bükkben sétálva újra meg újra mélységesen megérint a hihetetlen magasságokba törő bükkfák fenséges látványa. Utunk szerencsére nagyrészt a sűrű erdőben vezetett. Hogy ez milyen szerencse, akkor tudtuk meg, amikor egy-egy gyönyörű réten kellett átvágnunk. Csak úgy forrt a levegő körülöttünk. Azért volt néhány hős fotós, aki ha már kézben nem is, legalább fényképen hazavitte a különleges lepkék, szebbnél szebb virágok sokaságát. Kellemesen elfáradva érkeztünk a Boldogasszony kövéhez. A helybélieknek és turistáknak kedvenc pihenőhelye. A néphit szerint ennek a helynek gyógyító ereje van. Képzeljetek el egy nagy területet, ahol annyi fa van (nem túl sűrűn), hogy a napfény csak hellyel-közzel tud a földre leérni. A földön „elszórva” üldögélésre alkalmas, s a sok üléstől simára koptatott kövek sokasága. Csönd…, béke… és hűs levegő…. Rövid séta után hazaértünk, s este találkoztunk a Rusztik étteremben. A Rusztikban, ahol a vendéglátó Dorina kitörő örömmel fogadta rég nem látott „törzsvendégeit”, az MVM turista szakosztályának és barátainak csapatát. Egymást figyeltük, ki mit rendelt, hogy ízlik, s beszámoltunk a mi választásunkról a többiekről, hogy legközelebb, mit kérjünk.

Akik nem először voltunk Misivel a Bükkben, nagyon csodálkoztunk, mikor este azt mondta, hogy pénteken, a második napon fél 12-kor találkozunk. Mi történhetett, hogy ilyen „lazára” veszi a dolgot? Nem ezt szoktuk meg! No, aztán másnap megtudtuk, csak látszólagos a nagy „jóság”. Igaz, hogy csak dél körül indulunk, de annál hosszabban, közel 20 km-es távra! Ajjaj! Na, jó, lesz egy könnyített útvonal, vigasztalt Misi, ami rövidebb. A rövidebb útra én vezessem a vállalkozó szelleműeket.

És eljött a második nap, a péntek. Pénteken délelőtt kényelmesen felkészültünk az útra. Busszal elmentünk Rejtekig. Mikor leszálltunk, kiderült, J. pénztárcája fönnmaradt a buszon. Gyors telefon a központba, ott megtudtuk, kb. 30 perc múlva jön visszafelé a busz, akkor lehet a vezetőtől elkérni, ha megvan még. Ketten ott maradtak, mi többiek elindultunk a Kecskelábrét felé. Jó kis emelkedőn kapaszkodtunk fel, gyönyörködtünk a hatalmasra nőtt páfrányokban, bájos kis fenyőgyerekekben, s éppen arról beszéltünk, hogy mennyi büntetést is szabna ki az erdész, ha valamelyiket el akarnánk vinni magunkkal, mikor hátulról erőteljes hang hallatszott: - Halló, halló! Na, gondoltuk, már itt is az erdész. Hát nem! J. és E. volt. A busz megérkezett, a vezető már tudta, hogy várják, s leadta a pénztárcát! Nagyon kedves emberek a bükkszerentkeresztiek! A pénztárca visszaszerzésének öröme akár a Red Bull, szárnyakat adott, s hipp-hopp máris utol értek minket. De nemsokára elváltak útjaink. A bátrabbak Misivel nekivágtak a hosszú túrának: Bánkút, Bálvány, Szárazvölgy, Ómassa útvonalon. A még bátrabbak velem vágtak bele a nagy kalandba! Misi gondosan ráállított a helyes útvonalra, s egy kinagyított térképrészletet is adott, hogy segítsen megtalálni az Ómassáig vezető utat. Utólag úgy gondolom, az történhetett, én nagy lelkesen az élre álltam, hátra fordultam, s megnéztem kicsiny „nyájamat” (heten voltunk, mint a gonoszok J), s valószínűleg úgy maradtam, csak nem vette észre senki. Én sem. Csak így történhetett, hogy kb. másfél órai járásra még mindig nem értünk el a térképen jelzett Jávorkútig (ahol én már voltam, s tudom, hogy nagyon szép hely). Aztán az is feltűnt, hogy a térkép szerint nekünk kb. északi irányba kellene mennünk, mi pedig már igencsak jó régóta erősen keletre tartunk. Az igaz, hogy nem nagyon bántuk, mert csuda kellemes, sefel-sele úton mentünk, gyönyörű virágok között. Egy hosszan elnyúló réten vitt keresztül az út, s az út baloldalán, mintha csak ültették volna, sorfalat álltak szép kék virágok. Azért megörültünk, amikor messziről feltűnt egy útszéli tábla. Az már biztosan eligazít minket. Nem számítottunk arra, amit a tábla írt. Jávorkút HÁROM órai járásra!!!! Ráadásul abba az irányba, ahonnan jöttünk! Hát az meg hogy lehet? Mi még csak alig két órája jövünk. Elszaladtunk volna Jávorkút mellett, s nem vettük észre? Vagy mi a csuda? Egyszer csak feltűnt a távolban két kerékpáros. Megállítottuk őket, hogy mondják meg, hol is vagyunk mi most? Természetesen, annál kicsit pontosabban, minthogy itt, az erdő közepén. A két fiatalember készségesen leszállt, elkérték a térképemet. Aztán hamarosan visszaadták, hogy ez a térkép most nekünk nem annyira jó, mert erről a térképről már lementünk! Elővették a sajátjukat, s akkor tudtuk meg, hogy bár a helyes kék jelzésen vagyunk, csak éppen ellenkező irányban, mint kellene. L Hm. (Szóval nem is tudom, ki volt a bátrabb, aki Misivel ment, vagy aki velem az ismeretlenbe J) De a fiatalemberek megvigasztaltak, nem vagyunk messzire Hollóstetőtől, ahonnan már csak 3 km Bükkszentkereszt. S akár busszal is mehetünk Hollóstetőről. A kedves biztatáson fellelkesedve újult erővel vágtunk neki utunknak. Az út továbbra is szépséges, volt ugyan emelkedő, de nem vészes. Hollóstetőtől nem messze, 5 óra körül Misi, gondos túravezetőnk, felhívott, hogy megtudja, hogy hol tartunk. Lazán válaszoltam, mindjárt a busznál leszünk. (hátha nem derül ki a turpisság) De Misi nagyon gondos, körültekintő (lehet, hogy ismer is egy kicsit engem J), ezért tovább kérdezett: - Melyik buszhoz? Az ómassaihoz? Kénytelen voltam elárulni, hogy nem. Akkor a Lillafüredihez? (éreztem a hangján, kis tisztelet kezd ébredezni benne, hogy ilyen gyorsan, ilyen messzire értünk) Sajnos be kellett vallanom, hogy még az sem. S ekkor már Misinek nem volt több ötlete, szabad a gazda felkiáltása után elárultam, hogy Hollóstetőhöz közeledünk.

Meg is érkeztünk nem sokkal fél 6 előtt a buszmegállóba. Kb. 20 perc várakozás után megérkezett a busz is, mi pedig vidáman, kellemesen elfáradva megérkeztünk. Szerencsére a buszmegállóban van a Rusztik, ahol ki-ki szomját-éhét kedvére olthatta. A csapat másik fele Misivel 8 után érkezett. Útközben érintették a Meteor-forrást, s hoztak finom forrásvizet. Egy gyors vacsora, majd még gyorsabb alvás, mert szombaton 8-kor indul a busz!!!

És eljött a harmadik nap, a szombat. Jaj, de korai is az a 8 óra!!! De elszántak vagyunk, lelkesek vagyunk, s mindenki megérkezik időben a buszmegállóhoz. Lillafüreden átszálltunk a Miskolc helyi járatra, s elmentünk Ómassáig. Ómassa is nagyon kedves hely a több éve túrázók számára, (bár erősen esős emlékeink vannak) így leszállás után rögtön be is mentünk a törzshelyünkre felfrissülni a hosszú út előtt. (nem olyan sok, csak 13 km-t ígért Misi) Egy helyen megint kétfelé váltunk, az egyik társaság megnézte a Jubileumi forrást, s onnan ment Szentlélekre. A másik rész egyenesen a hegynek föl, kitérő nélkül ment Szentlélekre. Megnéztük a kolostor romot, amit mostanság újítanak meg egy kicsit. Egy jó kis pihenő után megindultunk a Bükk-fennsík északi határán lévő Örvénykőhöz, ahol egy kicsi csúcson szorongtunk a Jókai emlékoszlop tövében, s gyönyörködtünk az elénk terülő tájban. A sok eső miatt az erdő telistele volt szebbnél-szebb gombával. Hatalmas őzláb gombákat láttunk, fiatalt és öreget egyaránt. Örvénykőtől átmentünk a Magoskőhöz, majd lementünk a Garadna-völgyi pisztrángtelepre. Nem tudtunk ellenállni a kísértésnek, s a szűkös idő (fél óra a busz indulásáig) ellenére rendeltünk és ettünk pisztrángot. Nagyon finom volt. A szombati nap miatt rengetegen voltak, nagy volt a nyüzsgés. A bejáratnál fényképes beszámolót láthattunk a pisztrángtelep idei árvízi küzdelmeiről. Ez a nap is különleges volt, felhőt is láttunk. Az erdőben még mindig kellemesen járt a levegő, kicsit enyhítve a hőséget.

És eljött a negyedik nap, a vasárnap. Minden évben igyekszünk elmenni a Bükk-fennsík déli részén őrködő kövekhez, a Háromkőhöz meg a Tarkőhöz. A Háromkő felé irányító táblán 3 kő van, s tavaly óta megvannak a kövek. Ez annyira kedves nekem! A Háromkő tetején kinyílik délre a világ! Kissé riadtan néztük a távolban magasló Tarkövet. Juj, de messze van! Juj, de magas! De vigasztaló volt, hogy tavaly is túléltük, akkor most sem lehet sokkal rosszabb. A Tarkőről elképesztően gyönyörű a kilátás, de én az idén csak kiszaladtam az erdőből, gyorsan készítettem két fényképet, s visszasiettem az árnyas, hűs, szellőjárta erdőbe. Egy hosszabb pihenő után indultunk lefelé. Igyekeznünk kellett, mert 16:15-kor volt az egyetlen busz, ami levisz minket Répáshután keresztül Bükkszentkeresztre, s ez is csak vasárnap. Jó időben leértünk Tamás kútjához, ahol fel tudtunk kicsit frissülni. Kerestük a buszmegállót jelző táblát, de mint később megtudtuk, mindig eltűnik. Az a lényeg, hogy a buszvezető is tudta, hogy itt megálló van, megállt és fölszedett minket. J Kicsit szomorúan vettük tudomásul, hogy most már kevesebb nap van előttünk, mint mögöttünk ebben a kedves bükki faluban, ahol az emberek egyformán kedvesek úgy a boltban, mint a szállásunkon, vagy a szomszédos házakban, utcákon, utazás közben a buszon. Este néhányan elmentünk a Borostyán étterembe, hogy azt is kipróbáljuk. Mint megtudtuk, alig egy éve vette át a fiatalember az étterem üzemeltetését. Kellemes kerthelyiségben, udvarias, gyors kiszolgálással fantasztikusan jó ízű vacsorákat ettünk. Aztán bementünk a belső terembe, ahol bútorkiállítás volt. De milyen bútorok!! Csupa-csupa gyökérből készült bútor! Tükör, fotel, virágtartó, állólámpa, asztal, sőt, megtaláltuk a két kőkorszaki szaki számítógép-asztalát is! A lába gyökér, a monitortartó kőlap! Vacsora után egy kis séta után tértünk haza. Mint kiderült, bár csak a második félidejére értünk a focivb döntőjének, nem vesztettünk semmit, mert még mindig csak 0:0 volt. A nagy focirajongók elmentek a Nimródba, hogy ott kövessék az eseményeket.

És eljött az ötödik nap, a hétfő. Ezen a napon elmentünk Hollóstetőn keresztül Répáshutára. Nagyon szép erdei út vezet Hollóstető felé, Emlékeztünk, hogy Répáshuta egy szép völgyben van, azt hittük, Hollóstetőről már csak lefelé megyünk.  De mielőtt beértünk volna Répáshutára, meg kellett másznunk egy kisebb hegyet. Répáshután a néhány évvel ezelőtt megkedvelt Vadász étteremben felfrissítettük magunkat egy gyors itallal vagy gyors levessel, s fél háromkor már a buszon voltunk. De erről a buszról Hollóstetőn át kellett szállni egy másik buszra. Hárman úgy felfrissültek Répáshután, hogy ők nem várták meg a buszt, hanem leszaladtak gyalog Bükkszentkeresztre.

És eljött a hatodik, az utolsó nap, a kedd. Bükkszentkeresztről északnak indultunk, Fehérkő lápa felé, hogy elmenjünk Lillafüredre. A Fehérkő lápa fogadóban bundáskenyérrel, kávéval vártak minket. A tervezettnél hosszabbra nyúlt pihenő alatt megnéztük a tulajdonos lovait, s sajnáltuk, hogy nem két héttel később jöttünk, mert az egyik lovacskának mostanában lesz kiscsikója. Misi bejelentett minket a Szent István barlangba, ezért kicsit tempósan mentünk lefelé, de azért élveztük, s fájó szívvel búcsúztunk a gyönyörű, fenséges bükkösöktől. A barlangba egy kedves barlangászlány vezetett, s az ő szavaira megelevenedtek a halottnak hitt kövek. Láttuk a hatalmas szájat, ami egyesek szerint az anyósé. Voltunk meseországban, találkoztunk a télapóval, Jancsival és Juliskával, láttuk a mézeskalácsház tetején ülő baglyot. Láttuk a Mátyás templomot, s az egri minaretet egymás mellett, megleshettük az indiánok gyűlését a totemoszlop körül. Végül élvezhettük a színházterem csodálatos akusztikáját az MVM „dalárdájának” jóvoltából J. Az elmúlt 6 napban most volt az első alkalom, hogy nem menekültünk a napsütés elől, amikor kijöttünk a barlang 10 fokos termeiből. A buszhoz közeledve találkoztunk a favirág faragóval. Nem lehet szavakkal leírni, milyen csodálatos dolgokat tud fából kialakítani a 80 éves mesterember és lánya. (Igyekszem minél hamarabb rendbe hozni a fényképezőgépemet, hogy a képeket le tudjam tölteni róla). Aztán rövidesen megérkezett a busz is, és mi befejeztük az utolsó túránkat az idén a Bükkben.

Szállásadónk kinyitotta számunkra a szauna zuhanyozóját, s ott egy gyors frissülés után, jövőre Veled ugyanitt felkiáltásokkal búcsúztunk egymástól, s visszaindultunk a hőségriasztós hétköznapokba.

Köszönjük, kedves Misi ezt a szép hetet!